Az óévbúcsúztató, újévköszöntő szokásairól ismert szilveszternek volt/van egy kevésbé ismert arca is, mely a jóslásokkal, különféle „varázslatokkal” fonódik egybe. Az emberélet egyik fő mozgatórugója: a szerelem hozta felszínre ezeket a babonákkal karöltve járó titokzatos szertartásokat, amelynek főszereplője, egyben végrehajtója nőnemű volt.

A még hajadon lányok türelmetlen kíváncsiságuk éhségét csillapítva szerettek volna legalább halovány fényt deríteni arra, hogy vajon ki lesz eljövendő párjuk az életben. A titokzatos jövendőbeli kilétének megtudakolása céljából még a különféle mágikus ceremóniáktól sem tartották vissza magukat (melyek némelyike a mai lányok arcára talán mosolyt csal, hiszen avíttnak, gyakran naivnak titulálhatják mindazokat a románc- és házasságváró, azt előidéző prognózisok „szeánszait”, melyeket néhány évtizede még komolyan vettek).

Mindezen rituálék végrehajtásához különleges ünnepeket választottak, hiszen ilyenkor a „varázslat” felerősödött, ünnepi köntösbe öltözködött és nagyobb erővel bírt, mint a nem-ünnepnapok során foganatosított változatok.

Néhány leány szilveszter éjfélkor, a harangszót követő pillanatokban folyamodott a titokban végrehajtott szerelemmágiához, amelynek keretében lámpát vagy gyertyát gyújtott, szépen megterítette az asztalt és kivárta a bűvös pillanatot, amikor megjelenik a hőn áhított férfi árnyképe előtte. Elképzelhető, hogy a vágyott sziluett előbukkanása mily nagy örömöt csalhatott e szelíden türelmetlen bűbájelőidéző számára, aki bizonyosan ezt követően sokkal nyitottabb és elevenebb tekintettel mustrálta a párkereső férfiúkat, közben nem hagyva figyelmen kívül a körvonalak (árnyban felsejlett) szemrevételezését sem.

A sátoros cigányleányok sem szerették volna szerény türelemmel, alázattal, hősies önfegyelemmel felvértezetten kivárni a nyájas gavallér életükbe való toppanását, hiszen ezt az örömteli pillanatot megelőzendő, ők maguk is éltek a szilveszteri jövendőmondás szemfelragyogtató sanszával. Az óév éjszakáján ezek a fiatal nők cipőfeldobós jóslatot folytattak. Ennek esszenciája a következőkben nyilvánul meg: kilenc alkalommal (hiszen a kilences szám egyrészt: az isteni rendezőelv száma, ugyanakkor kilenc hónapig van áldott állapotban az asszony, hogy gyermekének életet adjon, így feltehetőleg a jósló hajadonok mintegy a „foganatosítani” óhajtják férjhez menésük időpontját)  feldobtak egy cipőt vagy csizmát egy fűzfára (a fűzfa, vagy latin nevén: a Salix alba, nem mellesleg a növekedés, termékenység szimbóluma is).

Amennyiben a cipő fennakadt a fán a kilencszer végrehajtott feldobásból, még az eljövendő új esztendő elhozza a várt házasságot. Ugyanakkor ahány alkalommal leesett a földre a feldobott lábbeli annyi kérőváró esztendő kopogtat az ajtón a dobó számára.

Máshol a fiatal, házassorban lévő lányok a saját hajszálra kötött gyűrűs jóslásra esküdtek, melyet egy edényben hagytak ingaként lógni, és a gyűrű valahányszor az edény falához koppant, annyi esztendőre volt kilátásban a hajadonfőség periódusa, mely akkoriban rémisztő gondolat volt a nők szemében, hiszen előttük lebegett a „vénleánygúny” rémképe.