A szilvesztert a testi-lelki reguláris-tradicionális, megengedett „kicsapongások” időszaka, ezért az örömittas, őévbúcsúztató pillanatok mámorában, megengedhetünk egy kis szellemes szóelemző játékot is (a tévében sugárzott retró-kabarék mellé), melynek centrumába magát a „szilveszter” szót helyezzük.
E nap jeles eseményeit magába foglaló, I. Szent Szilveszter pápáról (azaz a nevezett pápa haláláról) megemlékező, „szilveszterként” elhíresült napot, illetve a szót magát helyezzük kissé játékos-naivsággal górcső alá. Érdekes, hogy e napon több ember is ünnepli névnapját, így a Máriuszok, Darinák, sőt Ajándékok is, (melyek között új nevek is szerepelnek), mégis (egyebek mellett, és valószínűleg) a Szilveszter-pápát övező (hagyomány)tiszteletnek betudhatóan e néven szerepel az évzáró nap, és sorakoznak fel melléje a jeles események, az évsummázó ceremóniák vidám köntösbe öltözötten.
De vajon mit mond a „szilveszter”, ha a nem kevés meglepetéssel, érdekességgel elő-elővillanó szójáték, szómustra tárgyává tesszük?
Játsszunk egy kicsit a szóval..
SZILveszter. A „szil” elavult, vagy másképpen elavult szógyökről régi nyelvészeink azt is lejegyezték, hogy tájnyelvi változatában felváltható a „szül”, vagyis „világra hoz”, „életet ad” értelmű szóalakkal. Később (az útjára indított szó-kigöngyölítő játék során) látni fogjuk, hogy a szilveszter magában hordozza a születés és elmúlás jelentéseit egyaránt. A szóindító „szil” gyök (mondanunk sem kell) ez esetben a születésre reflektál, hiszen új reményeket, terveket (gondoljunk csak a szilveszteri, és/vagy újévi fogadalmak listáira) egyaránt szülhet. Apropó, újévi fogadalom: most már tényleg elkezdek jógázni.
Ám a szóeleji „szil” még egyéb csíntalan pajkossággal bújócskázó szóértelmező potenciállal is rendelkezik, amely nem más, mint a „szilaj” (szil+ -aj), mint, ami vad (és milyen a vad?) féktelen és fékezhetetlen, zabolátlan, megállíthatatlan, betörhetetlen. Mint aminek természetes velejárója, attribútuma a futás, a szaladás, a száguldás (a haladás és fokozatai). Nem szükséges tovább fokozni a szófeltáró tevékenység ezen fázisát, hiszen már úgyis mindenki rájött, hogy az időről van szó (szóba burkolt időről tudniillik, ami szilaj, ami mintegy ragaszkodik a maga fékezhetetlen ciklikusságához, ami múlik, szalad, rohan, amit képtelenség utolérni, ami nem vár stb.)
A tájszavak múltbéli látás- és életmódcsemegék, hiszen általuk bele-belekóstolhatunk a hétköznapok és ünnepek élettel teli világának egyedi zamatába. Még mindig nem lépünk tovább, hiszen a „szil-” további nüanszokat kész leleplezni. A „szilánk”, „szilamodik” (ez utóbbi széthasít, feldarabol értelemben), valamint „szilárd” szavaink egyaránt felbukkanak a szóputtony aljáról (szilárd: erős, kitartó, biztos, állandó értelemben, lásd: a fentebb lejegyzett az év/idő ciklikus, körforgásos mibenléthez való ragaszkodás értelemben).
Továbbá a női (termékenység)jelképként ismert „szilva” is képbekerül (bővítve a „szil” jelentéspalettát a szilva gyümölcs feslős, és hasadékony, vagyis „szíjas”, azaz népiesen „szilas” mivoltával), ám ezúttal nem szexuális korrelációban, hanem időjelzőként szerepel. A Terebess Ázsia Lexikon is lejegyzi a szilváról (szil+-va), hogy „az első fa, ami tavasszal virágba borul” az nem más, mint a szilvafa, amelynek virága (vagyis a szilvavirág) még ráadásképpen a tél egyik jelképvirága is. Jelképfokozó gyanánt: a szilveszterkor „megszült” remények, tervek, tavasszal borulnak virágba a szilvafavirágra tevékenységét követő módon. A tavaszról pedig tudjuk, hogy az újjászületés, a termékenység, az új kezdet (és remények) időszaka, amelynek üdesége összeolvad a „pogány tavaszi meghaló-feltámadó istenség, Adónisz” ünnepével egyaránt.
Összerakva az előbbieket az szilveszter első szópasszusa, -gyöke mentén az idő megállíthatatlan, a periodikusságához szilárdan kötődő, időjelölésre is replikázó szilaj esztendő, mely kész meghalni, hogy aztán újult erővel újra hamvasan és üdén életre kelhessen, e napon harap (az idő) uroboroszként a saját farkába (mely mitológiai őskígyó figyelmen kívül nem hagyhatóan jelképezi: az örökkévalóságot, az örök körforgást).
És csupán a „szóboncoló” első szakaszában leledzünk…
